A gyilkos angyalok utazása

Sziasztok!

Én is megérkeztem a saját szemszögemmel. Vannak benne őrült, hajmeresztő dolgok, amik egy kicsit kizökkenthetnek Titeket, de azért remélem, tetszeni fog! Érdekes volt megírni, mivel néhány szereplővel nem beszélgettem még sokat, így csupán egy elképzelésem volt arról, hogy ki milyen lehet a valóságban. Azért próbáltam mindenkit jól megformálni, és remélem, nem tértem el nagyon a valóságtól.

Jó szokásomhoz híven egy kis zeneajánlót is linkelek ide, aki gondolja hallgasson bele.

http://www.youtube.com/watch?v=XDD_-Lm-grY

Jó szórakozást hozzá mindenkinek!

Puszi: Nocy :)

A gyilkos angyalok utazása

Minden ugyanúgy kezdődött, mint egy átlagos napon. Jó szokásunkhoz híven összegyűltünk egy újabb chat-partira Angel blogspotos oldalán, hogy jól kivesézzük a legutóbbi képeket Kellanról, és Robról. Mint általában, most is mindenki előtt vödrök kellett volna legyenek, hogy felfogják azt az iszonyatos mennyiségű nyáláradatot, amit az izmos felsőtestek váltottak ki. Dorisz most is belinkelte a kedvenc Robibaba táncunkat is, amit páran elővigyázatosságból nem nyitottak meg, de én most is jót nevettem rajta, mint mindig. Örökre az marad a legjobb kép róla, vagyis inkább animáció, akárki akármit is mondjon.

Azonban hirtelen újabb képek jöttek, amiket most hozott világra a sajtó. Mint egy futótűz, úgy terjed el egy bizonyos gyűlölnivaló fotó, így persze nálunk is megjelent a chaten. Óriási felháborodást keltett, amikor megláttuk azt a bizonyosat, amin nem más szerepelt, mint a mi drága Kellanunk barátnője, Anna Lynne McCord, aki szokásához híven ismét szívta a vérét a mi kedvencünknek. A képen együtt szerepeltek, és az a nő elvárta a mi kis mackónktól, hogy helyette cipelje a millió szatyrát. Azt hittük menten szétrobbanunk a méregtől, mit képzel ez a kis liba? Nem elég, hogy a világ legeslegjobb pasija az övé, még a nehezen megkeresett pénzét is elveszi, és teljesen leszívja az életenergiáját.

A nagy hevességben, úgy döntöttünk, hogy ez az állapot így tarthatatlan. Arra a döntésre jutottunk, hogy ezt az akcióját, már nem fogjuk megtorlatlanul hagyni. Megbeszéltünk, hogy azonnal itt hagyunk csapot-papot, és rohanunk eltenni láb alól ezt a jómadarat. Egy ideig csak gondolkoztunk, hogy mi lenne számára a megfelelő halál, mígnem felgyulladt a lámpa a fejünkben, hogy mi lenne, ha egy londoni piros busszal tennénk meg mindezt. Mindenki egyetértett azzal, hogy ez elég véres, és brutális lesz, szóval pont azt kapja majd, amit megérdemel. Azonnal nekiláttunk jegyet rendeli Londonba, ami a másnap reggeli gépre már sikerült is. Ezen kívül foglaltunk szobákat is egy kisebb szállodába, ami a belvárosban található. Ezután viszont iszonyú fejetlenség lett, mert még semmit sem pakoltunk össze, sőt még pénzünk sem volt megvenni a repülőjegyet, így gyorsan elköszöntünk, és mindenki indult is, hogy elintézze az ügyes-bajos dolgait.

Először azt sem tudtam, melyik ruháimat pakoljam össze, de azért nagy nehezen összeszedtem legalább két-három hétre elegendőt, mert egyikőnk sem tudta, hogy mennyi ideig fog elhúzódni a dolog. De abban mindannyian egyetértettünk, hogy ez mindent megér, és annyi időt fogunk rászánni, amennyit csak kell. Semmit sem akartunk elkapkodni, főként mivel az életünk hátralévő részét még szabadlábon akartuk leélni, annak ellenére is, hogy már párszor elméláztunk azon, hogy milyen lenne, ha mi börtönbe kerülnénk.

Két hatalmas bőröndöt és egy kézitáskát pakoltam tele végül másnap reggelig. Majd indultam, hogy egy levélben beszámoljak a családomnak az eltűnésem mivoltáról, de persze nem mindenről, érthető okokból kifolyólag. Elcsentem az otthon fellelhető összes bankkártyát és készpénzt, majd felkaptam a kocsi kulcsot, és már száguldottam is a bank felé.

Szerencsém volt, mivel a bank automatánál előttem csupán egy ember állt, de mire végzett, már az összes hajam megőszült volna, ha egy meseszereplő vagyok. Mikor megfordult, hogy induljon megláttam a kezében az irdatlan mennyiségű pénzt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, settenkedve követtem őt a parkolóba. Már az autója ajtajával küszködött, amikor egy jól irányzott ütéssel kiütöttem, aminek a következtében a földön kötött ki az áldozatom, így könnyen elhalászhattam a pénzét. Az pedig bőven elegendő volt a repülőjegyre, így hát nem is vesztegettem több időt holmi automatákkal, hanem már száguldottam is Budapest felé.

A több mint két órás utat boldogan mosolyogva tettem meg, és már előre örültem a találkozásnak. A reptéren – kisebb hadakozások után a bőröndökkel és a kocsi kulccsal – sikerült összeszednem minden cuccomat, és indultam is a megbeszélt találkozóhelyre, ahol pedig két türelmetlenül toporzékoló csajt találtam. Azonnal tudtam, hogy kik ők, pedig még soha nem láttam őket élőben.

– Sziasztok, Nocy vagyok! – kiáltottam jókedvűen feléjük. – Fogadni mernék, hogy Dorisz és Lilien vagytok.

– Talált, süllyedt – nevettek, majd a következő érkezők felé fordultunk, akik nem voltak mások, mint Angel és Candy.

– Halihó, indulhat a bulijárat? – támadott le minket azonnal Candy, naná, ki más?!

– Ha a többiek is befutnak végre, akkor már itt sem vagyunk – feleltem, a többiek pedig olyan hevesen bólogattak, mint azok a kutyák az autókban.

Nem sokkal később megérkeztek a hiányzó láncszemek is. Elsőként Viki futott oda hozzánk, temérdek bőröndjét maga után húzva. Majd pedig Rami és Zsú is betoppant, szintén nem kevés poggyásszal megrakodva. Mint a málhás szamarak, úgy indultunk el, hogy becsekkoljunk. Nem sokat tudtunk beszélgetni, mert mindig valami félbeszakított minket, de mikor már a repülőn ültünk a kényelmes székekben, semmi sem tarthatott vissza minket egy jó kis pletyizéstől.

Mint az később kiderült, nem csak én voltam az, aki ilyen pénzszerzési módszerekhez folyamodott, hanem majdnem mindenki. Volt olyan, aki szintén a családi bankszámlát csapolta le, volt, aki a munkahelyét fosztotta ki, de akadt olyan is, aki útközben egy bevásárlóközpontban rabolta ki az üzleteket. Jókat nevettünk az összes történeten, majd kicsit halkabban nekiálltunk kidolgozni a tervet.

– Szerintetek hogyan vigyük át azt a buszt Amerikába? – tette fel a mindenképpen ésszerű kérdést Rami.

– Megbízhatnánk vele, valami kisebb bűnözőt, aki egy kis könnyen jött pénz reményében elvállalja – vetettem fel.

– Ez nem is rossz ötlet, így legalább mi mindent le tudunk tagadni – bólintott Angel.

– És hogyan kössük el a járgányt? – kérdezte Viki.

– Azt is rábízhatnánk arra a lecsúszott alakra – gondolkozott hangosan Lilien.

– Héj, gyerekek, akkor ezt szerintem meg is dumáltuk, úgyhogy jöhet a következő dolog – somolygott Candy.

– Csak nem a pasikra gondolsz? – vonta fel a szemöldökét Dorisz.

– Mégis mi másra?! – nevetett fel Zsú, és a több órás utazást végig beszélgettük, persze csak addig, amíg el nem nyomott minket az álom.

Utána már csak arra eszméltem fel, hogy valaki megrázott, hogy ideje lenne felkelni. A reptéren felvettük a csomagjainkat, fogtunk két taxit, és már indultunk is a szállodába, hogy kipakoljunk. Már alig vártam, hogy ott legyünk, és elkezdjük ezt az egész őrült terv kivitelezését. Meg persze tudtam, hogy unatkozni egy percig sem fogunk, akkor sem, ha éppen nem akcióban vagyunk, hisz a város csak ránk várt.

A szállodában két szobát vettünk ki, mind a kettő négyágyas volt, így fel kellett osztanunk, hogy ki melyik szobában és kivel szeretne lakni erre a pár napra, amíg itt vagyunk Londonban. Végül Lilien, Rami, Viki és Zsú kerültek az egyikbe, míg Angel, Candy, Dorisz és én a másikba.

– Az lesz az enyém stipi-stopi – vetettem rá magam az ablakhoz legközelebb lévő ágyra.

– Na, ne már, azt én szemeltem ki magamnak – meresztett boci szemeket Dorisz.

– Jó, legyen – adtam be a derekam – megjegyzem elég könnyen –, és átültem a mellette lévő ágyra –, de Los Angelesben enyém lesz az ablak melletti – nyújtottam rá a nyelvem.

– Megegyeztünk – nyújtotta a kezét, én pedig megráztam, miközben Angel és Candy még mindig az ajtóban álltak, és úgy meredtek ránk, mint valami földönkívüliekre.

– Mi az? – fordultunk feléjük egy vigyorral.

– Seeeemmi – nyújtották a szót mosolyogva, majd végre ők is beljebb jöttek.

Másnap, mikor már mindannyian kipakoltuk a cuccainkat, és kicsit kialudtuk magunkat, úgy döntöttünk itt az ideje egy kiadós reggelinek. Gyorsan felfrissítettük magunkat, átöltöztünk valami csinos ruhába, és már ott is álltunk a szomszéd szoba ajtajában.

– Szerintetek alszanak még? – mosolygott sejtelmesen Angel.

– Biztos! – vágtuk rá szinte egyszerre, és alig bírtuk ki, hogy hangosan fel ne nevessünk.

– Akkor mehet a menet? – nézett végig rajtunk komoly tekintettel, mire mi határozottan bólintottunk.

– Most! – rikkantotta el magát, és ahányan voltunk, nekiálltunk dörömbölni az ajtón, mire bentről hangos sikításokat hallottunk, meg egy még hangosabb puffanást.

– Mi a fene?! – nyitott ajtót Lilien, miközben a hátsóját simogatta, ami még mindig fájt az eséstől.

– Éhesek voltunk – rántotta meg a vállát Candy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy valakit így keltsenek fel.

– Na, de ennyire? – meresztett Viki hatalmas szemeket, de közben már kezdett kikászálódni az ágyból.

Mi pedig csak összenéztünk, és kitört belőlünk a visszafojtott nevetés, mire csak szúrós pillantásokat kaptunk.

Mikor végre elkészültek ők is, akár valami éhes farkascsorda, úgy rohamoztuk meg a szálló éttermét. Szerencsénkre svédasztalos volt a reggeli, így mindenki megtalálta a neki megfelelő ételt. Mindenki mást evett, Viki egy kakaó és pár vajas keksz mellett tette le a voksát, míg Dorisz banános-nutellás palacsintát szerzett magának lágy vanília öntettel, Angel egy jó adag tükörtojással tért vissza az asztalhoz, míg Candy egy olyan adag rántottát pakolt a tányérjára, hogy már attól is rosszul lett az ember, ha ránézett. Közben pedig hangosan tiltakozott, amiért nem lehet az étteremben dohányozni, és még energiaitallal sem tudtak neki szolgálni, mondván, hogy azt csak a bárban tartanak.

Zsú egy nagy tál müzlivel akarta elűzni az éhségét, Rami pirítósok hadával próbálta elérni ugyanezt, Lilien pedig egy jókora adag sajtos rántottával és egy pohár narancslével tért vissza az asztalunkhoz. Én is telepakoltam az egész tányéromat mindenféle jóval, mint a friss paradicsom, sajtos párizsi, és meg ne feledkezzünk a sajtról sem. Vagy három zsemlét megettem, mire jól laktam, de ezzel nem csak én voltam így. A tegnapi nap alig ettünk valamit, úgy belefeledkeztünk a nagy örömködésbe, és persze a tervszövögetésbe.

– Szerintetek van az étlapukon pacal pörkölt? – kérdezte Dorisz olyan ártatlan arccal, hogy egyikünk sem bírta ki nevetés nélkül, és ez így ment egész reggeli alatt.

Miután végeztünk az evéssel, nem is késlekedtünk, hanem azonnal nekiláttunk felfedezni a várost, és persze elkezdtünk kutatni a megfelelő ember után. Úgy döntöttünk ketté válunk, és ilyen módon próbálunk szerencsét. A felosztás a szobák szerint alakult, a könnyebb döntés érdekében.

Órákig mászkáltunk, és kérdezősködtünk, mire ráakadtunk egy apró nyomra. Az egyik ember ugyanis nagyon hasznos információt osztott meg velünk. Megtudtunk, hogy van egy klub, ahol minden este összejönnek a város legjobb, és legrosszabb bűnözői, hogy ott kössék meg a piszkos ügyleteiket. Azonnal dobtunk egy smst a többieknek, hogy ne keressenek tovább, mert megvan az, amit kerestünk, és fél óra múlva már a szállodai szobánkban ültünk, hogy megbeszéljük az este részleteit.

– Klub egy félreeső utcában található, innen nem messze – kezdte az ismertetést Angel. – Mint azt megtudtuk, mindenki ott lesz a kezdőktől, egészen a legrafináltabbakig. Szerintem este már mehetnénk is, és kiválaszthatnánk a megfelelő személyt, ennél jobb alkalmat úgysem találunk a keresésre.

– Minél előbb, annál jobb – dörzsölgette a kezeit Dorisz, a szemében pedig az az őrült fény csillogott, ami mindig, akárhányszor arra gondolt, hogy azt a libát végre elintézzük.

– Kiderítettük azt is, hogy olyan tizenegy óra felé érdemes lenézni, mert addigra már általában mindenki ott lebzsel – folytatta Candy a beszámolót.

– De azért remélem, lesznek helyes pasik is – tért el a tárgytól hirtelen Lilien.

– Abban biztos lehetsz, a rosszfiúk általában nagyon jól néznek ki – válaszoltam elgondolkodva.

– Te már csak tudod – fojtott el egy nevetést Viki, mire vágtam egy grimaszt.

A nap nagy részében csak lézengtünk, és beszélgettünk, na meg persze csokit majszoltunk, hiszen valamit csak kellett enni. Aztán este elugrottunk egyet vacsorázni az étterembe, majd nyolc óra körül nekiláttunk a készülődésnek, hiszen akárhogyan mégsem mehetünk egy bűnözőkkel teli klubba. Sokáig tartott mire dűlőre jutottunk, hogy milyen ruhában jelenjünk meg, de úgy döntöttünk, hogy mindenképp rosszlányoknak kell kinéznünk. Nem akartuk megkockáztatni, hogy valami elvetemült ki akarjon velünk kezdeni. A végeredmény pedig nyolc vadítóan dögös csaj lett, és büszkén álltunk meg a tükör előtt egy gyors fénykép erejéig, mert úgy döntöttünk minden fontosabb eseményt rögzítünk az utókor számára. Na meg ugyebár valamin röhögni is kell majd, ha egyszer hazaérünk.

Amint kiszálltunk a földszinten a liftből, olyan érzésünk támadt, mintha mindenki minket figyelne, amiben nem is tévedtünk nagyot.

– Segíthetek valamiben a csinos hölgyeknek? – kérdezte az egyik hordár fiú.

– Nem, köszönjük, elmehet – intett gőgösen Zsú, mire a srác vágott egy fintort, mi pedig gyorsan megindultunk a kijárat felé, és közben görcsösen igyekeztünk, hogy sikerüljön legalább addig visszafognunk magunkat, amíg ki nem érünk az utcára.

– Te aztán nem vagy semmi! – néztem rá két roham között, és majdnem a könnyeimet is törölgetnem kellett.

Egészen a bárig ezen nevettünk, majd felvettük a mindenre elszánt csajok álarcunkat, és beléptünk abba a bizonyos helyiségbe. A hely egész jól nézett ki, középen hatalmas tánctér volt, míg körülötte sok-sok kisebb box. Ezen kívül volt egy emeleti része is, ami szintén ülőalkalmatosságokkal volt tele. Úgy döntöttünk, hogy mi is felmegyünk, mert onnan könnyebben belátjhatjuk az egész termet.

Miközben elindultunk szerezni egy üres boxot magunkat Angel és Candy elugrott a híres koktélokért, amiket ki nem hagyhattunk. Miután mindannyian már a saját italunkat kortyolgattuk, elkezdtük pásztázni a termet, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbbet.

A férfi, aki mesélt a helyről, tényleg nem hazudott, amikor azt mondta, hogy itt mindenféle szerzet van. Voltak olyan vendégek, akik koszos és szakadt ruhában igyekeztek meghúzódni az egyik sötét sarokban, de voltak olyanok is, akik márkás öltönyökben feszítettek biztonsági őrökkel védve.

– Ahhoz mit szóltok? – bökött az egyik elég zord kinézetű alak felé Rami.

– Azt inkább kihagynám – húzta el a száját Viki, és mi is egyetértettünk vele, mert az tényleg túl lecsúszott volt egy ilyen hadművelethez.

– És az a csaj? – kérdeztem őket néhány perc múlva, és egy fekete miniszoknyát viselő, cigarettázó nőre mutattam.

– Arra a ribire gondolsz, ott? – mondta ki a véleményét Candy, és közben úgy csinált, mint akit már a gondolattól is kiráz a hideg.

– Hú, de helyes az az öltönyös – szólalt meg Dorisz, amin jót mosolyogtam.

– Tényleg az, de szerintem nem a mi súlycsoportunk – válaszolta Lilien az említetten legeltetve a szemét.

– Csajok! – kiáltott fel hirtelen Angel. – Azt hiszem, megvan a megfelelő ember!

– Hol? Hol? – hangzott a kérdés mindenhonnan, és közben kutatva néztünk körbe.

– Az a srác, aki most jött be – intett a fejével, és mi már tudtuk is, hogy kiről van szó. Egy sötét farmert és egy világos inget viselt a férfi, ami alatt kidomborodtak az izmai. Meglehetősen jóképű volt, kár érte, de pont megfelelt nekünk így első ránézésre.

– Szerintem le is csaphatnánk rá – suttogta Zsú, és mi elindultunk, akár egy hárem, csak éppen dögösebb kiadásban.

Lassan közeledtünk az „áldozatunk” felé, és láttuk, hogy megakadt a szeme rajtunk és már rájött, hogy akarunk tőle valamit. Ránéztem a többiekre, ők pedig bólintottak, mire a szemébe néztem, és intettem neki, hogy kövessen minket. A nyála is majdnem kifojt, amikor hátat fordítottunk neki, de nem csak ő volt így vele, hanem a körülötte álló férfiak is elismerő pillantásokat vetettek ránk.

Azonban minket most nem ez érdekelt, csak a cél lebegett a szemünk előtt, így szinte fel sem tűnt mindez. Ismét felmentünk az emeletre, és leültünk, de nem akárhogyan. Középre ültettük a férfit, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni. Most már aztán tényleg úgy néztünk ki, mint egy hárem, az már biztos!

– Nos, szép hölgyek, miben állhatok a rendelkezésükre? – tért a tárgyra azonnal.

– Hát először is kezdhetnéd a neveddel – hűtötte le egy pillanat alatt Candy.

– Shane vagyok – biccentett.

– Szeretnél egy kis potyapénzt keresni, Shane? – mosolygott rá kedvesen Viki.

– Ki nem? – vont vállat, mintha ez mindennapos dolog lenne.

– Akkor lenne egy kisebb megbízatásunk a számodra – vette át a szót a kisfőnök, Angel.

– Ki vele, és akkor meglátom, mit tehetek, de annyi biztos, hogy nem fogok csalódást okozni – bizonygatta a srác.

– Reméljük is, mert akkor te bánnád meg, szívem – néztem rá mosolyogva, de a szememből kiolvashatta, hogy nem érdemes velünk packázni.

– Oké, oké, halljam, miről lenne szó – emelte fel védekezően a kezeit.

– Egy buszt szeretnénk – adta ki az utasítást Angel.

– Rendben, nem probléma, ennyi lenne? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem egészen – húzódott gonosz vigyorra a mi kis szóvivőnk ajka –, egy piros, londoni busz legyen az, nem akármilyen holmi gagyi járgány. Ezen kívül át kellene juttatnod Los Angelesbe.

– Minek az nektek ott? – próbált kifaggatni minket.

– Ne üsd bele az orrod, inkább mond meg, hogy mennyi idő kell neked erre – fojtotta belé a szót Dorisz.

– Egy hét alatt meglesz – győzködött minket azonnal –, a részletek felől pedig majd értesítelek titeket, ha az úgy megfelel.

– Meg, de ne késs, mert azt nem tudnánk szó nélkül hagyni, a pénzt pedig akkor fogod megkapni, ha már nálunk lesz a busz, és minden rendben van vele.

– Megbeszéltük – állt fel Shane, és miután megadta a telefonszámát, már indult is.

– Azt hiszem, nekem ebből a helyből elegem van – szólalt meg Rami, mi pedig egyetértettünk vele abban, hogy ideje a távozás mellett dönteni, és már mentünk is a szálloda felé.

– Ez elég könnyen ment – vágott egy ezer wattos vigyort Lilien.

– Igen, szerencsénk volt, hogy nem bírta rólunk levenni a szemét – nevetett Zsú.

– Hát ebben van valami – helyeselt Viki.

Ezek után csak úgy repültek a napok. Úgy döntöttünk, ha már van még egy hetünk, akkor kicsit itt maradunk még és felfedezzük a várost. Ellátogattunk minden nevezetességhez, vásárolgattunk a neves butikokban, és persze buliztunk a menő bárokban, finom koktélokat iszogatva. És azt se felejtsük el, hogy a pasikat akármikor az ujjaink köré csavartuk. Öt napunk volt minderre, mert akkor indult a repülőnk Amerikába. Már mindent megbeszéltünk, és elrendeztünk, a jegyeket lefoglaltunk, és persze ismét kivettünk két szállodai szobát is.

– Kár, hogy el kell mennünk innen – szólalt meg Dorisz az utolsó londoni éjszakánkon, miközben a bőröndjeit próbálta telepakolni –, nagyon jól éreztem itt magam.

– Én is így vagyok vele – mosolyogtam rá –, de most vár ránk Los Angeles, az angyalok városa! Ott sem fogunk unatkozni szerintem.

– Naná, a gyilkos angyalok érkeznek! Vigyázz magadra LA! – vigyorgott ezerrel Angel.

– Alig várom már, hogy shoppingolhassunk egyet ott is végre – sóhajtott Candy ábrándozva.

Másnap pedig már fáradtan ugyan, de kitörő jókedvvel kezdtünk el kipakolni az új szállodai szobánkban. Úgy döntöttünk a felállás marad, hiszen az elmúlt pár napban már megszoktuk a szobatársakat, és megismertük egymás furcsaságait. A szobák nagyon hangulatosak voltak, vidám színekben pompáztak, és a kilátás pedig elképesztő volt. A pálmafák, az örökké nyüzsgő város, és a millió ember elképesztően nézett ki. Mivel volt még egy napunk a találka előtt, úgy döntöttünk feltérképezzük egy kicsit a város, hogy tudjuk, mit hol találunk meg. Vicces volt, ahogyan megpróbáltunk tájékozódni ebben a hatalmas méhkasban. De végül is találtunk egy pont megfelelő garázst egy félreeső utcában, ahova elrejthetjük a halálszekerünket az akcióig, és persze utána is.

Lefizettünk egy hajléktalant, hogy vegye ki nekünk, mert még véletlenül sem akartunk gyanúba keveredni. Másnap pedig elérkezett a nagy nap, amikor is megláthattuk a mi csodás járművünket. Miután Shane-t kifizettük, és elhessegettük a tett színhelyéről, ámulva néztük a legszebb buszt, amit valaha is láttunk.

– Hát nem gyönyörű? – kérdezte Lilien.

– De, a legkirályabb, az már biztos! – bólintott rá Viki.

– Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy miként üssük el azt a libát – szólalt meg Rami.

– Szerintem kicsit nyomozzunk utána, hogy mikor merre jár, és akkor egy félreesőbb helyen csapjunk le rá – vetette fel Zsú, mi pedig egyetértően hümmögtünk.

A következő napok azzal teltek, hogy feltérképezzük a napirendjét a riherongynak, ami nem tartott sokáig, mert a napjai nagy részében a macink pénzét költötte.

És négy nap múlva már a buszban ültünk, és vártuk a pillanatot, hogy végre lecsaphassunk AnnaLyne-re. El sem hittem, hogy ilyen egyszerűen tőrbe tudtuk csalni, bár meg kell jegyeznem, nem egy nagy ész ez a csaj. Inkább valami kirakatba illő bábura emlékeztet, és annyi agya is van körülbelül.

– Én szeretnék a sofőr lenni! – mondta áhítatosan Dorisz, nekünk pedig nem volt ellenvetésünk.

– Hol van már? – türelmetlenkedtem, mert alig vártam, hogy végre halottan láthassam azt az undorító cafatot.

– Ott van, ott van! – kiáltott fel hirtelen Viki, és mi azonnal a busz elejébe tömörültünk, hogy minél közelebbről élvezhessük a halálát, Dorisz pedig tövig nyomta a gázpedált.

– Ezt a maci miatt kapod – visítottuk önkívületi állapotban, és egy gonosz mosollyal néztük végig, ahogyan a szemei kiguvadnak a félelemtől, majd ahogyan vagy tíz métert repül az ütközés következtében, hogy aztán az út közepén végezze eszméletlenül.

– Lapítsuk ki az a ronda fejét! – adta ki az utasítást Angel, és nem is késlekedtünk, a több tonnás járművel szép lassan végig mentünk rajta. Élvezettel néztük, ahogyan a parányi agya szétloccsan, és körös-körül mindent beterített. Mi pedig egy vércsíkot húztunk magunk után, ahogy otthagytuk a tett helyszínét, hogy eltűntessük a bizonyítékot. Sosem fogom elfelejteni azt a mámorító érzést, amikor végre megölhettük, és ahogyan azt a parányi agyát szétloccsantottuk az utca kövén.

A városból kiérve egy romos épülethez vettük az utunkat, amit már korábban felfedeztünk, és ahova kellő mennyiségű benzint vitettünk – álnevet használva persze. Kikászálódtunk az imádott járműből, egy ideig még csodáltuk, hiszen olyan jó élmény kapcsolódik hozzá, és most mégis el kell pusztítanunk. Olyan érzés volt, mintha az egyik jó barátunktól kellett volna megválnunk. Így fájó szívvel ugyan, de elszántan csillogó szemekkel kezdtük el körbelocsolni a kannákkal. Mikor végeztünk ezzel is, a most már üres tartályokat is odaraktuk a buszunk mellé, majd körbeálltuk.

Stílusosan egy-egy csomag gyufa volt nálunk. Szinte egyszerre vettük ki azt az egyetlen szálat, amire szükségünk volt a terv befejezéséhez.

– Készen álltok? – hordozta rajtunk végig a tekintetét Angel, mintha egy csatába indultunk volna.

– Igen – bólintottunk egy emberként.

– Akkor háromra! Egy – kezdte el a visszaszámlálást, mire mi odaérintettük a gyufaszálat a dobozhoz. – Kettő – itt meggyújtottuk a kis fadarabokat.

– Három – kiáltottuk egyszerre és rádobtuk a szeretett járgányunkra a szálakat, mire a lángok azonnal felcsaptak.

Mi pedig szépen lassan hátrálva, lépésről, lépésre kezdtük magára hagyni az égő roncsokat. Lenyűgözött a látvány, ahogyan az a millió kis láng felemészt egy ekkora dolgot.

– Öhm, emberek – kezdte Rami tétován néhány pillanat múlva –, ez nem fog robbanni?

– Banyek! – csapott a homlokára Zsú. – Dehogyisnem! Futás! – kiáltotta el a végén magát, mire mi amerre láttunk, eszeveszett iramban kezdtünk el száguldani.

A hátunk mögül egyszer csak hatalmas robbanás zajai szűrődtek, de mi nem álltunk meg egészen addig, amíg el nem értük a város szélét.

– Ez meleg volt – törölgette a homlokát Lilien.

– Az, de szerintem egy gyors tus után elmehetnénk már végre vásárolni is egyet – vonta meg a vállát Candy, ezzel nagy vidámságot okozva köztünk.

Nem kellett egyikünket sem győzködni, hiszen már napok óta itt voltunk, és még egyetlen boltot sem láthattunk belülről. Még csak kora délutánra járt az idő, mikor vígan kiléptünk a szállodából a vakítóan ragyogó napsütésbe, és belevetettük magunkat a város forgatagába. Órákig rohangáltuk egyik boltból ki a másikba pedig be. Nagyon élveztem ezt a zavartalan, és felhőtlen érzést, jó volt velük egy kicsit lazítani is, hiszen eddig szinte minden szabad percünk a tervünk végrehajtására és kidolgozására ment rá. Most viszont teljesen átadhattuk magunkat ennek a felszabadító mámornak. Egész vagyonokat költöttünk el nem mindennapi szerelésekre.

Találtunk egy különleges butikot, ami Twilight ereklyékkel volt tele. Egyszerűen képtelenek voltunk ellenállni a csábításának, így hát nem is erőlködtünk, és már bent is találtuk magunkat a hűs helyiségben. Nem gondoltam volna sosem, hogy létezhet egy ilyen hely, ahol minden a filmben szereplő ruha és kiegészítő egyaránt megtalálható. Alice nyakláncának én sem tudtam ellenállni, és azonnal lecsaptam egy darabra. Persze ezzel nem csak én voltam így, mert mindenki beszerzett valami különlegességet emlékül ennek a néhány hétnek. Ezek után áttértünk a ruhás szekcióhoz, ahol nem is gondoltuk volna, hogy ennyi mindenre bukkanhatunk. Rengeteg blúz, egybe részes alkalmi szoknya, farmer és ing volt, ráadásul minden méretben és színben.

– Mit szólnátok, ha ma este átmennénk vámpírba? – fordult felénk csillogó szemekkel Rami, egy kész tervvel a fejében.

– Azt hiszem, ez nem is lenne rossz ötlet – dörzsölgette a kezét Lilien.

– Én pedig hallottam egy klubról, ami történetesen Twilight fanoknak van fenntartva. De állítólag sok, dögös pasi megy oda csajozni is – egészítette ki Zsú a ma esti programot.

– Akkor mire várunk még? – ugrott egyet Viki örömében, és már ki is kapott egy piros mini ruhát a sok közül.

Néhány óra múlva pedig már szatyroktól roskadozva léptünk be a szeretett szobáinkba.

– Fogalmam sincs, hogyan fogom ezt a sok mindent beletuszkolni a bőröndömbe – néztem rá az előttem heverő ruhamennyiségre.

– Hát ez tényleg jó kérdés, de szerintem ráérünk ezzel holnap is törődni, amikor is ténylegesen össze kell pakolnunk. Azonban most öltözködésre fel! – mondta Angel, és már birtokba is vette a fürdőszobát.

Mikor már a sminknél és a frizuráknál tartottunk a többiek is betoppantak, és elkezdtünk egymást szépíteni. Előkerült millió árnyalatú rúzs, és szemfesték. Én már a boltban kitaláltam, hogy Alice-es leszek, hiszen ő a kedvenc karakterem. De volt itt aki Jessica, Esme, Bella, Rosalie, vagy éppen Angela stílusát másolta le, persze vámpíros kiadásban. Mindannyian másképp néztünk ki, de egyet biztosan tudtam, hogy ellenállhatatlanok leszünk, ha a sminkkel is végzünk végre. Bő egy óra kellett, mire az összes smink tökéletes lett, és a tulajdonosa is meg volt vele elégedve. Vadító árnyalatokat használtunk, hiszen minek is fogjuk vissza magunkat?! Nagy nap a mai. Nem csak az ellenségünket intéztük el, hanem shoppingoltunk is egy hatalmasat. Ezt pedig csak egyféle képen lehetett megünnepelni. Egy hatalmas bulival, finomabbnál finomabb koktélokkal, na meg persze pasik kikészítésével. Egy nagy csoportkép, és már indultunk is a helyszínre.

Taxit fogtunk, és jó tizenöt perc után megérkeztünk a klub elé. Már kívülről is látszott, hogy nem egy átlagos helyre jöttünk. Kisebb tömeg volt még előttünk, de most nem számított az idő, hiszen annyira izgatottak voltunk, hogy észre sem vettük a múlását. Mikor beértünk még lélegezni is majdnem elfelejtettem. Az egész úgy volt kialakítva, mintha a Cullen villában járnánk, és olyan volt, mint az Eclipse-ben a bulin. Teljesen lenyűgözött, ahogy életnagyságú bábukkal volt tele a helyiség, és minden szereplő megtalálható volt. Nagyon élethűek voltak, így még az sem lett volna különösebben feltűnő, ha mozogni kezdenek.

De nem csak az én arcomon látszott az érzések kavalkádja, hanem a többiek is lefagytak a látványtól.

– Szerintem keressünk egy kis helyet magunknak – böktem meg a mellettem álló Angelt, mire ő is észbekapott, és végre elindultunk valamerre.

Nagy nehezen találtunk egy üres asztalt, és leültünk, de persze a koktélfelelősök nélkül, mert ők, mint mindig, most is a pult felé indultak el azonnal. Pár perc múlva pedig színes italokkal teli tálcákkal tértek vissza. Lassan szürcsölgettük a sajátunkat, és közben elhűlve bámultuk a helyet, tényleg volt itt fiú és lány is egyaránt nagy választékban. Körülbelül két koktéllal később úgy döntöttünk, hogy most már kellő mennyiségű alkoholt ittunk ahhoz, hogy felmerészkedjünk a tánctérre, és meghódítsuk a los angelesi férfiak szívét, ezek után pedig kegyetlenül a földbe tiporjuk őket.

Mikor végre a terem közepére férkőztünk egy számunkra kedves zene ütötte meg a fülünket, amihez már nagyon sok jó élményünk kapcsolódott.

– Rúúúúúd boy! – sikítottuk szinte egyszerre, és el sem tudtuk hinni, hogy ez most tényleg megtörténik, és hogy tényleg ez a szám szól.

Önfeledten táncoltuk, énekeltük és nevettük végig az egészet, eközben pedig fel sem tűnt, hogy lelkes közönségünk is támadt.

– Nah, mit gondoltok, milyenek az amcsi pasik? – kérdezte Dorisz.

– Hát… szerintem próbáljuk ki! – nevetett Candy, és már le is csapott egy, a közelében álló egyedre.

Egyikünk sem tétlenkedett sokáig, hanem sas módjára csaptunk le az áldozatainkra. Nagyon jól éreztük magunkat, és szinte el is feledkeztünk mindenről, amíg egyszer csak el nem halkult a zene, és ki nem világosodott a terem. Értetlenül néztem körbe, hogy most meg mi a fene történt, de ezzel nem csak én voltam így, hanem mindenki.

Ekkor fellépett a színpadra egy vállig érő, barna hajú, kedves arcú nő, majd megszólalt.

– Sziasztok, én Gabriella vagyok! Na, hogy érzitek magatokat ma este?

– Jól! – jött a válasz több helyről a tömegből, bár elég halkan.

– Nem hallom, szóval hogy érzitek magatokat? – ismételte meg kiabálva.

– Jól! – sikították páran innen-onnan.

– Még mindig nem hallom?! – tette a füle mögé a kezét, ezzel is jelezve a kérését.

– Jól! – kiáltotta a tömeg most már teljes hangerővel.

– Ennek örülök, mert van egy nagyon különleges meglepetésünk a számotokra. Most joggal feltehetnék többen a kérdést, hogy mégis milyen meglepetés, és hogy miért nem volt ez meghirdetve. Ennek nagyon egyszerű az oka, mivel így állapodtunk meg pár, számunkra igen fontos emberrel. Lehet, hogy néhányan már közületek sejtitek, hogy mi lehet ez a meglepetés, de egyelőre nem árulok el többet, hanem mesélek egy kicsit a megállapodásról. Az egész úgy történt, hogy híre ment a mi kis Twilight klubunknak. Egyik nap pedig beállított hozzánk egy üzletember, aki azt ajánlotta fel, hogy a legnagyobb rajongók találkozhatnak a kedvenceikkel, de olyan kereteken belül, hogy nem lesz meghirdetve, így csak az igazi rajongók láthatják őket. Na, most már kapisgáljátok, hogy mi a helyzet? – kérdezte az előadása végén.

Nem akartam hinni a fülemnek. Most tényleg azt mondta, hogy találkozhatunk Velük?! Izgatottan néztem a mellettem állókra, de ők sem tudtak megszólalni, csak álltak ott ledöbbenve, és abban reménykedve, hogy ez most tényleg meg fog történni.

– Ahogy látom mindenki meglepődött – folytatta a beszédet Gabriella –, és mielőtt ez az első döbbenet elmúlik, szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy ne kapkodjon a mobilja után, ugyanis, aki mostantól érkezik a bárhoz, azt nem áll módunkban beengedni kivéve, ha a mai karszalagja megvan még.

– Nocy, Nocy, elhiszed ezt?! – ragadta meg a karomat váratlanul Viki.

– Nem, szerintem csak álmodom – feleltem még mindig kábulatban.

– Azt hiszem nem is kell tovább húznom az időt, hanem bejelentem a kedves vendégeinket. Köszöntsétek emberbarát tapssal, és sikítással őket. Kristen Stewart, Robert Pattinson, Taylor Lautner, Ashley Green, Kellan Lutz, Peter Facinelli, Elizabeth Reaser, Nikki Reed és végül, de nem utolsó sorban Jackson Rathbone!

Ezek után pedig már tényleg olyan volt az egész, akár egy álom. Kitört a hangzavar a klubban, amint felléptek szép sorban a színpadra az említett személyek. Szavakkal le sem írható az érzés, ami akkor átjárt, az, hogy az annyira hőn áhított embereket láthatom végre élőben is a saját szememmel, olyannak tűnt, akár egy filmbeli esemény. Azonban, amint magamhoz tértem ebből az önkívületi állapotból, végre rájöttem, hogy mit is kell tennem, és gyorsan megkerestem a többieket is, és odaléptem hozzájuk.

– Csajok, el tudjátok ez hinni? – kérdezgették többen is.

– Szerintem együtt menjünk oda Kellanhoz és Robhoz. Úgyis ez volt a tervünk, ha végre egyszer találkozhatunk velük, nem? – szólalt meg Angel, mi pedig beleegyezően bólintottunk.

Szerencsére azért száz embernél több nem nagyon lehetett a teremben, így mindenkinek volt lehetősége néhány percet beszélni az egyes szereplőkkel, és persze millió fotó is készült az eseményről. Abban a pillanatban áldottam az eszemet, amiért nem hagytam a szállodában a fényképezőgépemet, hanem mindent meg akartam örökíteni. Most pedig izgatottan álltam ott előttük, és meg sem tudtam szólalni, de nem is volt rá szükség, mert sugárzó mosolyom megtette helyettem. Odanyújtottam Kellannak egy róla készült fotót, amit mindig a táskámban tartok, és ő pedig aláírta, a többiek a csapatunkból pedig ugyanígy tettek. Ezek után pedig egy nagy közös fotó is készült rólunk, meg persze egyenként is pózoltunk a mi nagy macinkkal. Őrületes érzés volt néhány centire állni tőle, még a parfümjének illatát is éreztem.

Hajnalig tartott ez az egész mesébe illő éjszaka, amikor is sajnos a mi kedvenceinknek el kellett menniük. Azonban mindenkivel sikeresen készítettem egy-egy fotót, illetve bezsebeltem autógrammokat is. Ezzel pedig nem voltam egyedül, ugyanis a többiek is hasonlóan sikeresek voltak. Nem is éreztük a fáradságot, és az estét elemezgettük egészen addig, amíg le nem tusoltunk, és bele nem feküdtünk az ágyunkba egy kicsit pihenni, amikor is azonnal elnyomott az álom.

Pár percnek tűnt csupán az az öt óra, amit aludhattunk, mert készülnünk kellett a hazaútra. Egy esti járattal utaztunk Budapestre, hiszen több mint fél napos út áll majd előttünk, és így délután fogunk megérkezni Magyarországra, ami megkönnyíti számunkra a hazautazást.

Nem tévedtem nagyot, amikor a bőröndjeimbe kellett bepakolnom, ugyanis nem fértem bele. Köszönhetően a sok bevásárlásnak, azért megoldottam a dolgot, mert vettem egy szuper táskát is, ami elég nagy volt ahhoz, hogy kikiáltsam azt is ideiglenes poggyásztartónak, és telepakoljam ruhákkal. A többiek is hasonlóan küszködtek ezzel a mutatvánnyal, de délutánra sikeresen összeszedtünk mindent. Még ebédeltünk egy utolsót, ami vicces volt négy órakor, de ezen is csak jót mulattunk, mint az elmúlt két hét alatt mindenen.

Megpróbáltunk mindent megjegyezni, ahogyan a taxival a reptérre haladtunk. A hullámzó vizet, a szikrázó napsütést, a boltok sokaságát és persze a gyönyörű pálmafákat is.

– El sem hiszem, hogy már véget ért ez az utazás! – sóhajtottam már a repülőn.

– Én sem – felelte félálomban Dorisz –, annyira szép volt!

– Sosem fogom elfelejteni – jelentette ki Viki.

– Ezt most úgy mondtad, mintha el lehetne – mosolygott Lilien.

– Szerintem valahogyan meg kellene örökítenünk mindezt – forgatott valamit a fejében Rami.

– Ez nem rossz ötlet, de hát már megtettük, hiszen millió és egy fényképet csináltunk – nevetgélt Zsú.

– Szerintem Rami másra gondolt – húzódott egy rafinált vigyorba Candy arca.

– Talán egy… - kezdte el Angel.

– BLOGRA! – gyulladt fel a lámpa mindnyájunk agyában.

Vége J