2010. június 30., szerda

Angyali bosszú

Sziasztok!

Én is megérkeztem a saját alternatívámmal, amelyben ugyan nem lesz gyilkosság, és elrablás, mégis remélem, hogy élvezetes perceket okozok vele Nektek :) Jó szórakozást hozzá ^^

Angel


"Egész életemben egyetlen hajszál választott el attól, hogy angyal legyek. Ez ideig nem sikerült átlépnem rajta." (Mark Twain)


Angyali bosszú


Eleinte csak furcsa – leginkább távolinak mondható – ábrándképnek tűnt, hogy egy napon eljuthatok Los Angelesbe, vagy akár a világ bármely pontjára is. Azonban ez nem is olyan régen elérhető közelségbe került, egészen pontosan nyolc ember számára, velem együtt.

Az utazásunk apropója nem más volt, minthogy megkaparintsuk magunknak a régóta kiszemelt pasikat, pontosabban Kellan Lutz-ot és Robert Pattinsont. Kicsit furán – na jó, talán még abnormálisan is – hangozhat, hogy egy csoport lány felkerekedik egy több órás útra csak azért, hogy lássák kedvenceiket, de mégsem.

Számba vettük az összes lehetséges megoldást, de végül mégis abban maradtunk, hogy repülővel utazunk majd. Ez igazából csak azért volt „gond”, mert Candy nem igazán lelkesedett az ötletért, bár hosszas győzködés, és a szokásos a cél szentesíti az eszközt című kiselőadásom után mégis sikerült meggyőzni.

Ezek után nem volt más hátra, mint a legnehezebb dolog, össze kellett szedni a pénzt az utazásra. Persze senki sem mondta, hogy ez majd egy sétagalopp lesz, azért mind igyekeztünk megtenni a tőlünk telhető legtöbbet. Szóval nagy nehezen a legnagyobb akadály is elhárult.

A jegyeket lefoglalhattuk a neten – hála övezze azt, aki feltalálta a világhálót –, ami által mi is megismertük egymást. A következő nagy lépés az volt, hogy Kellan jelenlegi on-off csaját, AnnaLynne McCordot finoman fogalmazva jégre tesszük. Ehhez pedig két dologra volt szükségünk.

Először is kerítenünk kellett egy londoni emeletes piros buszt, másodszor pedig kellett egy bevállalós sofőr, aki nem retten vissza a feladat nehézségétől. A buszvezető személye nem is volt sokáig kérdéses, rögtön tudtuk, hogy Dorisz lesz a megfelelő ember erre, így ezek után csak a busszal kellett foglalkoznunk.

Mivel Los Angelesben mindenhez hozzá lehet férni, amit meg tudsz fizetni, így teljes biztonsággal mertük állítani, hogy nem kell sokáig céltalanul bolyonganunk, minden kellékünk meglesz majd. Első gondolatunk az volt, hogy megnézünk pár szerelő műhelyet, de Nocy hamar felnyitotta a szemünket egy roncstelepre, ahol régi járműveket is könnyűszerrel be lehet szerezni.

A repjegyek és a busz megléte után jött a következő feladat, miszerint kellett egy hotel, ahol mindannyian megszállhatunk. Tudni kell rólunk, hogy ha valamit el akarunk érni, akkor azt véghez is visszük így vagy úgy, ezért mondanom sem kell, hogy Kellan lakcímét sétagalopp volt kinyomozni.

A főhadiszállást ezek alapján Santa Monicába tettük, így esett a választásunk a Santa Monica Beach Hotelre. Figyelembe vettük, hogy közel van a központhoz, viszonylag Kellan házához is, és nem utolsó sorban még a tengerpart is egy karnyújtásnyira volt a szállodától.

A programokon nem agyaltunk sokat, az elsőszámú célpont lebegett a szemünk előtt, bár nem tagadom, néha megelőzte a második. Az utolsó csapategyeztetésen úgy tűnt, mindenki nagyon izgatott és egyformán várják a kis kiruccanásunkat. Belegondolva, hónapok óta terveztük, így ez cseppet sem volt meglepő.

Ismerve magamat, már előre tudtam, hogy tiszta idegbaj leszek az indulás előtt. A csomagjaimat még a délelőtt folyamán összekészítettem, közben folyamatos netes összeköttetésben voltam egyrészt a chates bandával az oldalamon, másrész Candy-vel msn-en. Egész nap le sem lehetett lőni, szinte még aludni sem volt kedvem.

- A személyik megvannak? – faggattam sokadjára is Candy-t. – Tudod, hogy anélkül lőttek az egésznek…

- Ne idegeskedj már annyit, minden megvan – ismételte el sokadjára is.

Bár biztos voltam benne, hogy neki sikerülhet hamis személyiket szerezni, az ember lánya mégis mindig kétkedve figyeli az ilyesmit. Ha csak eszembe jutott, hogy valóságos kémhálózatot megszégyenítő tevékenységet folytattunk az elmúlt pár hónapban, már attól széles mosolyra jelent meg az arcomon.

Még az FBI titkos rendszerébe is tuti bebocsátást nyerünk, ha nagyon akartuk volna. Egy utolsó egyeztetés után pedig mindannyian eltettük magunkat másnapra, a gép ugyanis reggel hét óra után pár perccel indult. Bár edzett éjjeli bagoly vagyok, mégsem ment a virrasztás, az ébredésről nem is beszélve.

Valahogy mégis össze tudtam magam szedni, cirka fél óra múlva pedig már az egyik hajnali vonaton robogtam Pest felé. Mindössze két órát kellett kibírnom egyedül, aztán Candy is csatlakozott hozzám a további úton. Addig olvasással ütöttem el az időt, az egyik régi kedvencemet, a Párizsi macskajajt olvasgattam.

Ilyenkor mindig furcsa érzéseim voltak, hiszen találkozni egy olyan emberrel, akivel gyakorlatilag eddig csak msn-en beszélgettem és néha telefonálgattam, eléggé fura volt. Nem tudtam, hogy mennyire fog működni ez az egész ennyi különböző személyiség között, de a legjobban bizakodtam.

Izgatottan vártam, hogy a vonat begördüljön az első célállomásra, ahol is rögtön az ablakra tapadva kerestem Candy-t. Mivel több fényképet is láttam róla, így biztos voltam benne, hogy könnyen kiszúrom majd a hajnali gyér tömegben. Úgy is történt, már a vonatból lelkesen integettem neki, amit mosolyogva fogadott.

Meg sem lepődtem, amikor láttam, hogy a kalauz azonnal segített felrakni a méretes bőröndjét. Karizmatikus csajnak ismertem meg, aki gyorsan leveszi a másik nemet a lábáról. Amíg azonban elért hozzám, addig én helyet csináltam, a saját cuccaim gyorsan arrébb pakoltam. Még éppen annyi időm volt, hogy visszaültem a helyemre, ő már ott is volt.

- Szia Angyalom! – ölelt meg, majd lehuppant a mellettem lévő helyre. – Láttam, hogy már messziről kiszúrtál.

- Szia, hát nem volt nehéz dolgom – öltöttem rá a nyelvem. – Elég feltűnő jelenség vagy még így szolidabb stílusban is.

A kezdeti aggályok egy pillanat alatt elszálltak, a Pestig tartó utat végigdumáltuk, közben azért néha-néha szünetet tartva. Jött pár sms is, hogy merre járunk, de nem siettünk sehová, még időben voltunk. Szerencsére a vonat nem messze állt meg Ferihegytől, így nem kellett sokat gyalogolnunk.

- Szerinted milyen lesz ez a pár nap? Úgy értem, napsütés, Los Angeles – kezdett lelkes felsorolásba Candy. – Annyira várom már!

- Most őszintén, ha mi ott vagyunk, milyen lehet?

Egyöntetűen megegyeztünk, hogy remekül fogunk szórakozni, még ha AnnaLynne megölése nem is sikerül. Mert ugyebár azt a tényt, miszerint Kellant és Robot nem sikerül majd becserkészni, alapjáraton elvetettük még a tervezgetés megkezdése előtt. Fő a pozitív hozzáállás ugyebár.

A megbeszéltek szerint a 2A terminál felé indultunk, ahol már a többség ott is volt, vagy legalábbis egy kisebb csoport várakozott. Nem volt nehéz rájönni, hogy ők azok, mivel egyfolytában össze-vissza tekintgettek, amikor pedig megakadt a szemük rajtunk, azonnal rohanni kezdtek felénk.

- Sziasztok! – kiabálták kórusban, miközben egy emberként borultak a nyakunkba.

- Sziasztok csajok – köszöntünk mi is, amint összeszedtük magunkat a kisebb kábulatból. – Ekkora lelkesedést – mosolyodtam el, ahogy végignéztem a kis csapatunkon.

- Meséljetek, milyen volt az út? – lépett azonnal mellénk Dorisz. – Ugye minden rendben? – kacsintott sokat sejtetően, mi meg egyből levágtuk, hogy a személyikre gondolt.

- Minden a legnagyobb rendben – nyugtatta meg Candy, mire a kis csapat újra fellelkesült. – Úgy ismertek ti engem, mint aki nem intéz el bármit? – de mivel csak csupa fejcsóválást kapott válaszul, folytatta. – Na ugye!

A gép indulásáig még volt időnk egy kisebb megismerkedési beszélgetésre, amit nem is hagytunk ki. A lányok egytől egyig nagyon tüneményesek voltak, úgyhogy az első kis akadályon, amit saját magam által állítottam fel – miszerint nehéz lesz majd együtt tölteni ennyi időt –, máris sikerült átlendülni.

- Beszállás! – pattant fel azonnal Viki, amint meglátta a táblán a gépünk indulási adatait. – Még le kell adni a csomagjainkat.

- Rajta! – álltunk fel mi is, majd követtük Vikit, aki úgy tűnt, jártas már Ferihegyen.

- Én is jövök, várjatok! – kiabált utánunk Lili, aki látszólag még megpróbált az utolsó falat Guruval megbirkózni.

- Jaj már Lilien, gyere – állt meg Dorisz összefont karral.

Mindenki sorban becsekkolt, és már javában indultunk volna fel a gépre, amikor egy magas, kopasz biztonsági megállt előttünk. A szigorú tekintetétől még a hideg is kivert, hát még a gondolattól, hogy vajon mi a franc baja is lehet velünk. Erre a kérdésemre azonnal választ kaptam, amikor követtem a tekintetét.

- Azt nem viheti fel magával – mutatott Lili felé a fazon, mire minden szem az említettre szegeződött.

- De… de… mit tettem? – szólalt meg nagy nehezen Lili.

- Semmit, de ételt nem vihet magával a repülőre – közölte vér komoly ábrázattal a pasas, mire mindannyian felkuncogtunk.

- Ja, rendben – bólintott, és egy harapással eltüntette az utolsó falatokat.

Jót mosolyogtunk, hogy még fel sem szálltunk a gépre, de máris volt egy kisebb kalandunk, vagy inkább bakink. A Continental Airlines gépe nagyon kényelmes volt, a jegyeket pedig úgy foglaltuk, hogy minél közelebb legyünk egymáshoz. Szerencsére sikerült úgy helyezkedni, hogy akárkinek volt valami baja, csak hátra kellett fordulnia.

Az útra már jó előre felkészültem, mivel kétszer is át kellett szállnunk. Szótlanul figyeltem, ahogy lassan elhagytuk a kifutópályát és felemelkedtünk. Nekem is ez volt az első repülésem, ahogy sokan másoknak is. Otthon rengeteg jó tanáccsal elláttak, mire is figyeljek oda, ami persze rögtön érvényét vesztette a magasban.

Az első pár óra még egész zökkenőmentesen ment, de a többi már maga volt a kínszenvedés. A banda egyenként adta fel a harcot, volt, aki zenével, rejtvénnyel, olvasással próbálta magát lefoglalni. Addig mi igyekeztük lenyomozni Kellan napi útvonalát, valamint rábukkanni egy roncstelepre.

- Dorisz, kicsit lehalkítanád a Rude boy-t – böktem meg óvatosan –, már zúg a fejem, és attól félek, itt senki nem kezd el rúdon lejteni.

- Tudod, mit… kapd be Angel – fordult felém nevetve.

- Ezt mintha már hallottam volna – forgattam a szemeim, de inkább visszatértem az iménti tevékenységemhez. – Felosztás marad? – néztem Candy-re.

- Naná – vágta rá egyből. – Te, én, Nocy és Zsú az egyik szobában, a másikban a többiek.

- Oké, akkor ez is lefixálva.

A felállást gyorsan eldaráltam a többieknek is, úgy tűnt, senkinek sincs ellenére ez a féle besorolás. Az út további részében erőt gyűjtöttünk a folytatáshoz, ugyanis még el kellett jutnunk a szállodába is. Los Angelesből az út Santa Monicába pár perces, metróval is ki lehet jutni, mint megtudtuk. Stílusosan a Santa Monica Boulvard visz ki az első üdülőhelyig.

Amint leszálltunk a LAX-on és a csomagjainkat is sikeresen megszereztük, azonnal egy taxi után kezdtünk kutatni, vagy legalább olyan ember után, aki tud nekünk segíteni. Szerencsére mindannyian rendelkeztünk kellő nyelvtudással, így első próbálkozásra sikerült megértetni magunkat.

- Csomagokat a taxiba – adta ki Candy az utasításokat. – A taxis azt mondta, hogy kedvezményes áron kivisz minket a partra, úgyhogy hajrá!

Azonnal bepakoltuk a bőröndjeinket, majd a kocsiba vágva magunkat indultunk el az ideiglenes szállásunk irányába. Bár elég késő volt már, Los Angeles még gyönyörűbb volt talán éjjel. Nem is éreztem magam annyira fáradtnak, ahogy a szemem előtt elsuhantak a fényűző sétálóutcák.

Újonnan jött lelkesedéssel szemléltem ezt a vibráló várost, amely még csak akkor kezdett ébredezni, mikor mi is megérkeztünk. A Sunset és a Hollywood Blvd egyelőre csak távoli pont volt, ahogy elsuhantunk a tengerparti sétányok felé, azonban a hangsúly az egyelőre. Az Angyalok Városa csakis ránk várt.

Ahogy lassan, de biztosan haladtunk Santa Monica homokos partjai felé, egyre izgatottabb lettem. Szinte már magam előtt láttam a fehér homokot, a kilométeres hosszúságú strandot nyugágyakkal, az izmos, szörföző pasikat, ehhez pedig elég volt megpillantani az égbetörő pálmafákat, amelyek végig keresztezték az utunkat.

A taxis készségesen mutogatta a főbb pontokat, valamint a metróállomást is, ahol eredetileg is ki akartunk kötni. Pár perc múlva már csak arra eszméltem, hogy a taxi lefékez egy hotel előtt, majd a taxis várakozóan hátra fordult. Mázli, hogy azonnal kapcsoltam, így kifizettem a sofőrt és a szálloda felé indultunk.

- Anyám, ez csodás – ámuldozott Rami és Viki. – Biztos, hogy a fószer jó helyen rakott ki minket?

- Hát nagyon úgy tűnik – mutatott Zsú az eltéveszthetetlen feliratra, Santa Monica Beach Hotel.

Még alig léptünk be a kolosszus épületegyüttesbe, máris leesett állal figyeltük az előttünk feltáruló látványt. A recepcióig hosszú, pálmafákkal szegényezett út vezetett, amelyek égőkkel voltak kidíszítve. Körös-körül pedig bézs színű ülőgarnitúrák árválkodtak, várva a megfáradt utazókat.

- Szerintem én lehuppanok ide – önállósította magát Lili. – Nem kell mindenkinek a kulcsokért menni, nem?

- Igaz – bólintottam –, majd mi elintézzük Candy-vel. Addig ti várjatok meg minket, vagy nézzetek szét.

Se perc alatt felvettük a szobáink kulcsait és bejelentkeztünk. Még számomra is fura volt, hogy mennyire könnyen ment a dolog, de örültem neki. A szobakulcsokkal a kezünkben indultunk vissza a többiekhez, akik a hatalmas üveghez tapadva meredtek kifelé.

- Szerinted kit láttak? Brad Pittet? – bökött oldalba Candy.

- Nem tudom, de valami nagyon izgis lehet – kontráztam rá. – Na, mi ilyen érdekes ott kint? – sétáltam a lányokhoz, de azon nyomban megértettem őket.

A szálloda külső részéhez tartozott egy hatalmas medence, amely most ugyan kihalt volt, mégis első ránézésre az jutott eszembe, hogy mindenki itt tölti a szabadidejét, amint kisüt a nap. Azt legalább már most tudtam, hogy holnap mi az elsőszámú program.

- Menjünk – szólalt meg Rami elsőként, miután sikerült elszakadnia a látványtól.

- Jó, hulla vagyok – adtam meg magam én is.

Felmentünk a lifttel, ami üvegből volt, így tökéletes rálátásunk nyílt az egész szálloda halljára. Elfoglaltuk a szobáinkat, majd kezdetét vette a szokásos berendezkedés. Négy ágyas szobákat foglaltunk, mindegyikünk ágyánál volt egy éjjeliszekrény, valamint egy erkély is.

A bőröndöket elsüllyesztettük az ágyak alá, a ruháinkat kipakoltuk a gardróbba, egy gyors tusolás után pedig eltettük magunkat másnapra. Hosszú nap állt még előttünk, bár első nap nem akartunk még teljesen elmerülni a hadműveletben. Az álom gyorsan elnyomott, nem kellett sokat forgolódnom.

Reggel az első hang, amire felébredtem, halk kuncogás volt. Sejtettem, hogy a csajok mulatnak ilyen jól, úgyhogy meg sem próbáltam kizárni a hangokat. Felültem az ágyban és azonnal láttam, hogy Candy és Nocy már a világhálón csüng. Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjek, biztos Kellan képeket nézegetnek.

És hogy mi árulta el őket? Elsősorban az arcuk. Drága Candy szavaival élve valószínűleg egy újabb „Demegbasználak” fotósorozatot néztek éppen, teljesen kielemezve minden pontot Kellanon. Zsú csak csendben figyelte őket az ágyból, így becsatlakoztam hozzá.

- Fel a fejjel, Robot is becserkésszük – bíztattam, mire egyből felvidult. – Hagyjuk a csajokat, menjünk le úszni, mit szólsz?

- Benne vagyok – pattant fel ő is, majd a fürdőruhák és türcsik becserkészése után azonnal lementünk a medencéhez.

Pár perccel később már Dorisz, Lili, Rami és Viki is csatlakoztak hozzánk. A nap hétágra sütött, az idő ideális volt a napozásra. Lassan Candy és Nocy is felbukkantak, de volt valami furcsa rajtuk. Candy azonnal a medence széléhez rohant, majd lábát a hűs vízbe lógatva ismertette a felállást.

- Nagy dolog van készülőben – kezdte –, lesz egy jelmezbálos buli a TAO-ban holnap este, amire minden bizonnyal Kellan és Rob is rá fog harapni. Szóval mi következik ebből?

- Hogy nekünk is ott kell lennünk – válaszoltuk kórusban.

- Pontosan, már csak be kell szereznünk pár jelmezt és irány a club – adtam meg a végszót, ezzel elindítva egy lavinát.

Ettől kezdve egész nap arról ment a találgatás, hogy ki minek is fog öltözni. Volt ott minden a hercegnőtől kezdve egészen a boszorkányig. Jókat mulattunk, miközben azon ötleteltünk, hogyan is tudnánk a leginkább önmagunkat adni, közben pedig elcsavarni a fiúk fejét.

Ebéd után nyakunkba vettük a várost, pontosabban elhagytuk a napfényes Santa Monicát, hogy bejárjuk Los Angeles legjobb üzleteit. Egyetlen lehetőséget sem akartunk kihagyni, így a kb. negyed órás út után azonnal bevetettük magunkat az örvénylő embertömegbe.

- Imádom Los Angelest! – ujjongott Candy.

Ezzel azt hiszem, mind egyetértettünk. Sokáig bolyongtunk, egyik üzletből a másikba járkáltunk, mire megtaláltuk a tökéleteset. Azonnal megrohamoztuk a szebbnél szebb jelmezek hadát, és lelkesen válogattunk. Az addig homályos részletek hirtelen világosak lettek, mindenki megtalálta a saját számítását.

- Te ne is kutass – kapott a kezem után Candy –, egyértelmű, hogy te leszel a mi angyalunk – azzal a kezembe nyomott egy igen mutatós darabot. – Van itt glória, szárnyak.

- Mi lenne velem nélküled – pislogtam rá hálásan.

- De egy angyal mellé dukál egy ördög is – szólt ránk Dorisz sokat sejtető vigyorral az arcán. – Van is egy tippem, de nem akarok ujjal mutogatni – persze egy percig sem kerülte el a figyelmünket, hogy hevesen Candy felé hadonászott.

- Igazad van, leszek én az ördög – öltötte rá a nyelvét, majd ki is kapott egy csini darabot.

- Találó szerkó, tökéletes párosítás – helyeseltem. – Én az angyal, te az ördög. Én megjavítalak, te elrontasz – nevettem fel.

- Próbálkozz csak – kacagott Candy, és már el is tűnt a próbafülkében.

Nocy talált magának egy pillangó rucit – valamint egy hozzá passzoló maszkot –, Dorisz eltökélte, hogy táncosnő lesz, ehhez pedig egy rózsaszín mini ruhát választott magának. Rami a Piroska jelmezekkel kacérkodott, míg Zsú a tündér jelmezek között veszett el. Viki macskanőként született újjá, míg Lili egy régi korokra emlékeztető ruhát választott magának, szintén maszkkal.

Az összkép tökéletes volt, egyenként sétáltunk a hatalmas tükör elé, hogy megnézzük a végeredményt. Valóságos divatbemutatót rendeztünk, a boltosok is elég furán néztek ránk, de nem zavartattuk magunkat túlzottan. Egészen addig a percig, amíg fel nem tűnt egy régi ismerősünk.

- Jól látok? – rohant mellém Rami. – Az ott AnnaLynne? – mutatott abba az irányba, ahol előzőleg látta.

- Az bizony a cafat – csúszott ki a számon, mire Candy is mellénk sétált és egy gonosz vigyor suhant át az arcán. – Itt az ideje, hogy megbüntessük – indultam el felé.

- Kérlek, avass be – rohant utánam Dorisz. – Én szeretném neki megadni a kegyelemdöfést.

Nem volt szívem visszautasítani, így felvázoltam neki a tervet, miszerint bele kell csempésznie valami apróságot a táskájába, a riasztó pedig jelezni fog. A gonosz terv még Doriszt is meglepte, de azonnal benne volt a játékban. Határozott léptekkel haladt el AnnaLynne mellett, aki gyanútlanul sétálgatott a kiegészítők között.

- Sikerülni fog neki? – suttogta Lili.

- Biztosan, arra termett, hogy elpusztítsa őt – nyugtattam meg őket. – Ha mégsem, van B terv.

- Igazán? – meredt rám Candy. – Mégpedig?

- Elütjük, mi más – vontam meg a vállam, mire csak halk nevetés volt a válasz.

Feszült csendben figyeltük, ahogy Dorisz kézbevett egy – AnnaLynne által választott jelmezhez tökéletesen passzoló – brosst, és feltűnés nélkül a táskájába csúsztatta. Már előre ittunk a medve bőrére, de az elkövetkezendő időt megpróbáltuk hasznosan, nem kárörvendéssel eltölteni.

Mindenképpen ki akartuk várni, hogy mi lesz az ügy vége, így amikor AnnaLynne az egyik fülkéből kivonulva a kasszához indult – valószínűleg, hogy fizessen – minden szem rászegeződött. A testőrök előre indultak, de mielőtt még kisétálhattak volna az üzletből, a riasztó azonnal besípolt.

- Ezaz! – ujjongott diszkréten Dorisz, mi meg alig bírtuk visszafogni magunkat.

Az eladók elnézést kértek, de megkérték AnnaLynne-t, valamint a testőröket is, hogy pakolják ki a táskájukat, öltönyüket. Nem is kellett sokáig kutakodni, pár pillanat múlva már az egyik eladónő kezében volt a bross, ezzel együtt az egyértelmű bizonyíték, miszerint AnnaLynne McCord kleptomániás.

- De értsék már meg, hogy nem vettem el! – mentegetőzött már sokadjára is affektálva. – Tudják egyáltalán, ki vagyok?

- Van egy olyan sejtésem, hogy ez most itt nem segít – sóhajtott lemondóan a testőr, majd egy iroda felé kísérték őt.

- Ez azt jelenti, hogy a cafat kiiktatva! – csaptunk egymás tenyerébe, majd bevettük a pénztárat és rendeztük a számlánkat.

Persze nem hagyhattuk ki a nevezetességeket sem, elmentünk a Hírességek sétányára, ahol mind készítettünk a kedvenc sztárjaink csillagainál egy-egy képet. Az egész nap úgy elrepült, hogy azon kaptuk magunkat, ideje lenne visszamenni a szállodába.

A metrót könnyedén megtaláltuk, és visszafelé sem tévedtünk el. Azonnal megcéloztuk a hófehér partot, mint az ovis gyerekek. Lelkesen futkároztunk a kicsapódó hullámok elől, miközben igyekeztünk szemfülesek lenni, hátha megpillantjuk esetleg Kellant a kutyáival.

- Pazar volt ez a nap – sétált mellém Viki és Nocy. – Olyan izgatott vagyok a holnap miatt – tette hozzá gyorsan Zsú is.

- Én is csajok, én is – nyugtattam meg őket.

A kis tengerparti sétánk után vacsorázni indultunk, a napot pedig a bár egyik eldugott részében fejeztük be egy üveg bor mellett. Tetszett a hangulat, a halk zene, valamint a lágy fények is megadták a hangulatot. Egy köralakban elhelyezkedő kanapén nyúltunk el mindannyian, hogy kipihenjük a nap fáradalmait.

- Egészségünkre és a project sikerére – emelte a magasba poharát Candy, mi pedig azonnal követtük őt.

- Akkor holnap irány Las Vegas? – tette fel a kérdést Zsú.

- Igen, az út négy óra hossza, de megoldjuk – bíztattam őket. – Szuper kis parti lesz, a srácok is ott lesznek, AnnaLynne kiiktatva, semmi gond.

- Vajon meddig tarthatott, mire letették az óvadékot érte? – fintorgott Candy. – Ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba, el kellett volna ütni!

- Szerinted az eladók mit csináltak, amint a nagysága eltűnt az irodában az üzletvezetővel? – vigyorodtam el.

- Első dolga volt, hogy felhívta az egyik újságot, erre gondolsz? – folytatta helyettem Nocy, mire csak bólintottam.

- Ha szerencsénk van, mostanra minden internetes honlapon az virít, hogy AnnaLynne egy kleptomániás ribi.

Ennek tudatában indultunk el ismét a saját szobáink felé. Tudtuk, hogy holnap nagy nap lesz, és egy percet sem veszíthettünk el az értékes időnkből. Nem éppen kis célt tűztünk ki magunk elé, most már valóban a lényegre kellett koncentrálnunk, a srácokra.

Az este folyamán azért még többször hangos vihogásba fulladt egy-egy párbeszédünk, mi tagadás, egy percre sem hazudtoltuk meg magunkat. Már az is csodaszámba ment, hogy nem küldték ránk a csend őrségét. Egyre több hülyeség jutott eszünkbe, így nem is lepődtem meg, amikor a többiek is átjöttek hozzánk.

- Mi van itt? Nonstop buli? – ült az ágyam szélére Dorisz. – Ugye nem akartál kihagyni minket keresztanyu? – majd egy jól irányzott mozdulattal hozzám vágta az első kispárnát, ami a keze ügyébe akadt.

Ezzel végeláthatatlan hosszúságú párnacsata alakult ki. Felváltva csapkodtuk egymáshoz a puha párnákat, némelyikkel egész komoly sérüléseket okozva. Mire elrendeztük egymást, már valóságos csatatér volt a szobánk, de a fáradtság olyan erővel kerített mindenkit a hatalmába, hogy még ez a jelentéktelen apró részlet is eltörpülni látszott.

A reggel túl hamar elérkezett, legalábbis én úgy éreztem. Egyenként szálltuk meg a fürdőt, miközben értetlenül figyeltem, ahogy Nocy a hotel prospektusát böngészte. Azért elvégeztem a reggeli rutint – fogmosás, fésülködés, arctisztítás –, majd átengedtem a terepet Candy-nek.

- Tervek mára? – érdeklődött Zsú, mialatt a hotel prospektusát bújta. – Gondolom, van valami ötlet, nem?

- Passzolok – emeltem a magasba a kezeim –, egy árva ötletem sincs – csóváltam lemondóan a fejemet.

- Itt vagyunk Amerikában, valamit biztos kitalálunk – sóhajtott fel Nocy. – Mi lenne, ha kimennénk a tengerhez?

- Támogatom – jött ki Candy is a fürdőből. – Menjünk és nézzük az izmos vízimentőket, szörfösöket – azzal olyan hévvel indult el a szobaajtó felé, hogy mi éppen hogy utolértük.

Megnyugodva konstatáltam, hogy csak a szomszéd szobába ment, hogy ismertesse a délutáni programot a többiekkel, akik még most hulla fáradtan fetrengtek az ágyban a tegnap este elszenvedett sérülésekkel. Visszasétáltam a szobánkba – nyomomban Zsúval és Nocy-val – és ismét bevettem a fürdőszobát.

Mikor mindannyian késznek minősítettük magunkat, együtt indultunk el a partra. A nap ezúttal is verőfényesen sütött, a parton hatalmas nyüzsgés volt. Mindent szerettem volna az emlékezetembe vésni, így a fényképezőgépet előkapva örökítettünk meg minden pillanatot.

- Azt a pasit is lécci – könyörgött Candy, mikor már a sokadik szörfőst kaptam le, ahogy éppen kisétál a vízből.

Úgy tűnt, sosem unja meg ezt. Mintha valóságos sportot űztünk volna ebből, egy komplett fotóalbumot is összerakhattunk volna akár. Néha megmártóztunk a hűs tengerben, a maradék időben pedig a hasunkat süttettük. Nem egyszer sikerült becserkészni egy-két lelkes, vállalkozó szellemű pasit, aki készségesen kent le minket.

A napernyők jótékony árnyékában heverészve nem egyszer megfordult a fejemben, hogy őrültség, amire készülünk, azonban szüntelenül háborgó gondolataimat elég hamar sikerült kizárni az elmémből. Inkább átadtam magam az életérzésnek, talán így történt, hogy a délután valósággal elrepült.

A hotelszobáinkba felérve szomorúan vettük tudomásul, hogy amíg mi a napon süttettük magunkat, addig Kellan tett egy kis kitérőt a közeli parkban, valamint a drágalátos AnnaLynne is megúszta egy-két fotóval a tegnapi kis incidenst. Mostanra már biztos volt, hogy este alakítanunk kellett.

Mindannyian lelkes készülődésbe kezdtünk, mivel Las Vegas nem éppen a szomszédban volt. Először egyenként próbáltunk készülődni, amit végül gyorsan feladtunk, és igyekeztünk egymásnak segíteni. Lassan mindenki elkészült, így már nem volt más kérdés, csak az utazásunk módja.

- Kocsi kell, ez egyértelmű – harsogta át a nyitott ajtón Viki. – Én ilyen szerkóban biztos nem lejtek végig az utcán!

- Jó-jó, kerítünk egyet! – kiabáltam vissza, majd karon ragadva a nagyszájú és mindig tettre kész Candy-t, a porta felé indultunk.

Egyre több ember mellett mentünk el, akik rendre végigmértek bennünket. Eleinte még semmi meglepő nem volt benne, aztán ahogy egyre több szempár szegeződött ránk, már nagyon is gyanús volt. Egy-két elismerő füttyszó után pedig még mindig értetlenül figyeltük a történteket.

- Mi bajuk? – bökött oldalba Candy, de ugyanebben a pillanatban hangos nevetésben tört ki.

- Most mi van? – torpantam meg a lépcsőn csípőre tett kézzel.

- Furán festesz bosszúsan Angyalom – mutatott a glóriámra, mire nagy nehezen nekem is leesett a tantusz.

Lenn szokatlanul nagy tömeg volt, nem is értettem, hogy került ide ennyi ember hirtelen. Aztán minden egy szempillantás alatt világossá vált, amikor megütötték a fülem a szerencsejáték és a zseton szavak. Szinte ugyanabban a pillanatban néztünk egymásra Candy-vel, és azonnal cselekedtünk.

- Ezek az emberek Las Vegasba mennek? – mutattam a kisebb tömeg felé, mire a recepciós hevesen bólogatni kezdett.

- Igen, egy kisbusszal indulnak nemsokára – nyögte ki végül, mikor már megelégeltük a bólogató kutya effektust. – Szeretnének csatlakozni a hölgyek?

- Ez még kérdés? – szólaltunk meg egyszerre. – Nyolcan lennénk és az egyik felkapott clubnál szeretnénk kiszállni. Ez megoldható?

- Ha megbeszélik a sofőrrel, akkor igen.

- Köszönjük!

Kettesével szedtük a lépcsőket, bár elég furán nézhettünk ki, ahogy szinte éppen csak bevágódtunk a liftbe. A lelkesedés még akkor sem csappant meg, amikor végre a szobáinknál voltunk, kettéválva ismertettük a tervet, amit mindenki kitörő örömmel fogadott.

A piros kisbusz már a szálloda előtt várakozott, amikor kisétáltunk a hotel elé. A nagy része tele volt lelkes szerencsejátékos jelöltekkel, akik valószínűleg azt hitték, hogy megváltják a világot, vagy legalábbis pár millió dollárral gazdagabban térnek majd haza az unalmas hétköznapok forgatagába.

- Én szeretnék az ablakhoz ülni! – tört utat magának Lili.

- Nekem meg tök mindegy, csak induljunk már – csatlakozott be Dorisz is.

Még egy utolsó létszámellenőrzés után végre nekivágtunk az útnak. Eleinte igyekeztünk nyugton maradni, ami elég nehéz vállalkozásnak bizonyult. Mindannyian lelkesek voltunk, túlságosan is. A helyzet végül odáig fajult, hogy a pár órás út alatt az egész bandával lespanoltunk.

Még az idősebbek is jót mulattak a tervünkön, de senki sem rombolta le az álmainkat, inkább lelkesítettek minket. A milliónyi fénypont, amely egész Las Vegast eluralta, a szerencsejáték iránti szenvedély, a hatalmas sétálóutcák, a bárok, mind-mind olyan hangulatosak voltak, valósággal vonzották a tekintetem.

Ezzel persze nem voltam egyedül, a busz lejátszójában pedig ezzel egy időben – talán a reklám miatt is – felcsendült Elvis Presley dala, a Viva Las Vegas. Ezen mindannyian jót mosolyogtunk, de az alaphangulatot kétségkívül megadta a ma estéhez. Ahogy megbeszéltük, a sofőr a Las Vegas Blvd.-on tett le minket, majd magunkra maradtunk a látvánnyal, amely csöppet sem volt elhanyagolandó.

A club előtt hatalmas sor kígyózott, amit ha csak nem voltunk VIP listán, lehetetlen küldetés volt kikerülni. Így elsőre kissé letörten kullogtunk a sor végére, de legalább ott voltunk, és ezen már semmi sem változtatott. Sorra húztak el mellettünk a jobbnál jobb kocsik, mi pedig csak sejthettük, hogy nem éppen köznapi emberek érkeztek velük.

- Lehet, hogy Kellan és Rob már benn vannak – döntötte hátát a falnak Zsú. – Mi lesz, ha sose jutunk be?

- Bejutunk, egyszer biztos elfogy a sor – mondogatta Rami, mint valami mantrát. – Mert ugye így lesz? – nézett ránk könyörgő szemekkel.

- Naná, hogy bejutunk – nyögtem ki végre. – Azért jöttünk ide, és ilyen közel a célhoz nem adjuk fel!

Akár politikusi babérokra is törhettem volna ennyi erővel, egyelőre viszont annyi volt a cél, hogy lelket verjek a családba, mert annak igencsak fogytán voltunk. Hosszú, vagyis inkább végeláthatatlan ácsorgás után végre megmozdult a sor. A tömeg egymást szórakoztatta, így mi se voltunk restek.

A bentről kiszűrődő zenére táncoltunk, valamint énekesnőket megszégyenítő stílusban énekelgettünk. Az idő így sokkal gyorsabban telt, már alig pár méter választott el minket a bejárattól, így szétosztottuk a személyiket, amiket még otthon sikerült beszereznie Candy-nek.

- Igazolványok? – állt az utunkba egy nagydarab fazon.

Mind átnyújtottuk az igazolványokat, amelyeket hosszasan kezdett tanulmányozni. Az idő közben valósággal megállt, azt hittem, sose fogunk bejutni. A pasas egyesével végignézett rajtunk, mintha csakugyan meg akart volna bizonyosodni róla, hogy azok vagyunk, akiket a képeken lát. Ezzel csak az volt a gond, hogy közben az idegeink kis híján szétszakadtak.

- Rendben – nyújtotta át a személyiket –, mehetnek.

Legszívesebben ott menten a nyakába ugrottam volna, de ezt mégsem csinálhattam. Így csak levakarhatatlan vigyorral a képemen indultam a többiek után, akik igyekeztek utat törni a feltornyosult tömegben. Eddig csak fényképeken láttam a TAO-t, vagy éppen csak álmodozhattam róla, milyen lehet ott bulizni.

- Gyertek – intett Candy, és találomra húzott maga után minket.

Igyekeztünk minél inkább elvegyülni a vibráló tömegben, míg el nem jutottunk az asztalunkig. Az egész hely lenyűgöző volt, a falak, a berendezés… a bárpultról már nem is beszélve. Ahogy a mennyezetre pillantottam, szinte azonnal szemet szúrtak a vörösben pompázó csillárok, amelyek fokozták a hely hangulatát.

- Ki mit kér? – pattant fel Candy, pedig még alig helyeztük magunkat kényelembe.

- Koktélokat, bármit, amit találtok – kuncogott Nocy. – És ha lehet, talán Kellant és Robot is cserkésszétek be!

- Igyekszünk – vigyorodott el, majd ismét önállósítva magát indult el a hatalmas bárpult felé.

Az egész hely azonnal magával ragadott, ezt pedig az italkínálat csak még jobban fokozta. A nagy választékban fogalmam sem volt, hogy mi az, amit szívesen meginnék, mivel gyakorlatilag az egész kínálat csábító volt. Candy is tanakodott egy darabig, végül kiegyeztünk annyiban, hogy később mindent – azaz inkább a lehető legtöbb féle italt – kipróbálunk.

- Annak a csodának mi a neve? – érdeklődött a pultostól az egyik koktélra mutatva, mire egy egész fantázianév kavalkádot kaptunk válaszul. – Akkor kérünk kettőt a Könnyed erkölcsből, két Mámoros éjszakát, két Érzések kavalkádját és két Pokoli szenvedélyt – zárta a sort.

Már magába a felsorolásba is beleszédültem, abba meg bele se mertem gondolni, hogy mi lesz akkor, ha ezt a rengeteg féle italt megisszuk. Elégedetten sétáltunk vissza az asztalunkhoz, ahol a lányok egy része fesztelenül cseverészett, a másik fele pedig már a tánctéren rázta magát.

Kényelmesen elhelyezkedve figyeltem a felhozatalt, miközben nem egyszer mosolyt csalt az arcomra a csajok tánca. A koktélok is kezdték meghozni a hatásukat, a kedvünk egyre fesztelenebb lett, nem sokkal később pedig már mind ritmusra mozogtunk.

A zene dübörgő ritmusa egyre mélyebbre rántott magával, miközben megszűnt minden és mindenki körülöttünk. Így ment ez egész sokáig – ezzel saját magam is meglepve –, majd teljesen kifulladva huppantunk le az immár hívogató vörös bőrkanapékra.

- Láttátok őket? – pillantott reménykedve Zsú a többiekre, akik éppen a mosdóból tértek vissza.

- Ja, úgy nézünk ki? – huppant mellénk Rami. – Láttunk pár említésre méltó pasit, de a célszemélyek sehol – csóválta a fejét.

Így hát folytattuk, amiben eddig is profik voltunk, táncoltunk és igyekeztünk a fellépő italhiányt pótolni. Már sokadjára céloztuk meg a pultot, amikor félúton az asztalunk felé megpillantottam egy nagyobb tömeget összpontosulni a bejárattól nem messze. Egyből pipiskedni kezdtem, hátha meglátok valamit, de egyelőre csak csíkos mintákat láttam.

- Az egy zebra lesz? – kacagott Dorisz, de én sem bírtam ki, hamarosan én is nevetni kezdtem, főleg mikor ráismertem a kezdetben ismeretlen nőre.

- Az AnnaLynne és stílusosan rabruciban jelent meg – állapítottam meg a nyilvánvaló tényt, mire az asztaltársaság egy emberként pattant fel, hogy a saját szemével lássa azt, ami mi már pár perce premier plánban láttunk. – Gondolom, stílusosan akart öltözni a mai estéhez – fűztem még hozzá.

- Ez röhej – húzta fel az orrát tüntetőleg Candy. – Ez a liba megjelenik, és rögtön mindenki körülrajongja.

- Nyugi, gondolj csak bele, ha AnnaLynne itt van, akkor Kellan is. Úgyhogy nyert ügyünk van, nem állunk rosszul – kacsintottam rá.

Alig mondtam ki mindezt, a tömeg őrjöngve indult el ismét a bejárat felé. Persze mi is azonnal felkaptuk a fejünket, pár pillanat múlva pedig meg is pillantottuk Kellant, nyomában Robbal. Furcsa volt, hogy váratlanul ennyire elérhetőnek tűntek, szinte fel sem fogtam, hogy ők azok.

- Gyerünk, akcióra fel! – álltunk fel mindannyian egyszerre a bíztató szóra, és igyekeztünk átfurakodni a tömegen.

A mosoly csak még szélesebb lett az arcomon, amikor megláttam a srácok jelmezét. Meg sem tudták volna hazudtolni önmagukat, legalábbis Kellanról ez jutott eszembe első ránézésre. Cowboy-nak öltözve jelent meg, ami elég sokkoló látvány volt, és nem csak nekem, hanem az összes nőnemű lénynek a clubban. Ahogy lassan sikerült levennem a szemem róla, a tekintetem azonnal megakadt Robon, aki tőle szokatlan módon egy baseball játékosnak öltözött.

Bárhogyan is próbáltam felkutatni az emlékezetemben az információt, hogy valaha is szeretett volna baseballozni, nem rémlett ilyesmi. Persze ezek az aprócska gondolatok rögtön eltörpültek, ahogy pár méteres közelségbe kerültünk hozzájuk. A gond most is csak annyi volt, hogy AnnaLynne sem tétlenkedett túl sokáig, fülsértő hangját ezer közül is felismertem volna.

- Te jó ég! – ugrott félre Nocy, mikor éppen csak el tudott állni az útjából. – Ez a nő egy szociopata!

Ezzel a megjegyzésével nem volt egyedül, kevés olyan ember akadhatott ezen a földgolyón, aki képes volt őt elviselni. Tehetetlenül figyeltük, ahogy az általunk már oly régen kiszemelt célszemélyek nyakába vetette magát, és valóságos kiselőadást adott elő nekik. Esélyük sem volt menekülni, AnnaLynn olyan volt, akár egy dögevő, bárhol képes volt megjelenni, ahol megérezte Kellan szívdöglesztő Armani parfümjének illatát, amely mellesleg minket sem hagyott teljesen hidegen.

Tudtam – ahogy a többiek is –, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban, mindenképpen cselekednünk kellett. A kérdés csak az volt, hogy a délutáni kis repertoárunk után mivel rukkolhatnánk még elő. Furán festhettünk, ahogy azon tanakodtunk, hogyan iktassuk ki ismét az ellenfelünket, miközben igyekeztük nem szem elől téveszteni a fiúkat.

- Felgyújtom! – tartotta a magasba Candy az öngyújtóját egy győzelemittas vigyor kíséretében. – Mindig nálam van, és ma úgy érzem, előtört a piromániás oldalam.

- Gondolod, hogy szó nélkül hagyná, hogy felgyújtsd? – értetlenkedtem, pedig tudhattam volna, hogy nem szó szerint érti.

- Na jó, csak odapörkölök neki – kacsintott rám, majd elindult utánuk.

Merész húzásnak tűnt, de aki nem tanul az első leckéből, az majd tanul a másodikból, vagy a harmadikból – gondoltam magamban, és már láttam is magam előtt az arcát, amint felgyullad az a mindig „csodásan” álló hajkoronája. Igyekeztünk minél jobban a közelükbe kerülni, miközben Candy ügyesen helyezkedett. A tömeg jótékony takarásában könnyű volt véghezvinni a kieszelt tervet.

Candy valahogy a cafat közelébe táncolt, majd egy mozdulattal meggyújtotta a haját, amely azonnal füstölni kezdett. Mint aki jól végezte dolgát, úgy sétált mellénk, és elragadtatottan nézte, ahogyan a terve megvalósulni látszott. Eleinte semmi extra nem történt, de ahogy a lángok kezdtek nagyobbak lenni, az emberek is kezdtek eltávolodni a tűzfészek közeléből.

- Nem akarlak kiábrándítani, de lángolsz – kocogtatta meg valaki a vállát, mire riadtan kapott a hajához.

- Jézusom! – sipította, és találomra futni kezdett a tömegben.

A mi arcunk csak úgy virult, hiszen két legyet ütöttünk egy csapásra. Sikeresen kiiktattuk AnnaLynne-t – anélkül, hogy bűncselekményt hajtottunk volna végre –, és a srácok is csak ránk vártak. Mintha mi se történt volna, magabiztosan táncoltuk a közelükbe, Candy pedig ezúttal is kézben tartotta a helyzetet.

- Hello fiúk – kacsintott kacéran, mire Kellan arcán egyből megjelent az a huncut vigyor, amelyre annyiszor olvadoztunk. Rob inkább félénknek tűnt, de ha minden úgy alakult, ahogy eddig, tudtuk, hogy ez az állapot nem tart majd sokáig. – Nincs kedvetek táncolni?

- Hogy utasíthatnánk vissza nyolc ilyen gyönyörű nő kérését, igaz Rob? – bökte oldalba barátját, aki végre elmosolyodott, majd biccentett.

Ugye nem kell részleteznem, hogy ezek után véget nem érő buli kezdődött. Még csak akkor igazán… Megállás nélkül táncoltunk a fiúkkal, akik egyre felszabadultabbak lettek a közelünkben. AnnaLynne színét nem is láttuk az este folyamán, de egyikünk sem hiányolta őt.

Az este befejezéseként kaptunk a fiúktól egy-egy autogramot, de a legszebb mégsem ez volt az egészben. Ígéretet tettek, hogy a következő ország, ahová ellátogatnak, az Magyarország lesz, és megkeresnek majd minket. Mi pedig nem voltunk restek megfogadni, hogy akkor is egy ilyen fergeteges bulit fogunk csapni, mint most Los Angelesben…


The End


6 megjegyzés:

  1. Szia!

    Ohh ez annyira jó volt :)Bárcsak tényleg megcsinálnánk egyszer *álmodozósóhaj*. Ez még kivitelezhető is lenne, és még Magyarországnak is milyen jó lenne hála a mi ellenállhatatlanságunknak XD(van egyáltalán ilyen szó??)
    Amúgy meg imádtam az egészet, csak azt sajnálom, hogy nem tetted ki linkbe a csodás rucijainkat :D :)
    Nem is tudok most más értelmeset összehozni, csak annyit, hogy tényleg nagyon imádtam, tökéletes egy út lenne :) Úgyhogy mikor indulunk? :D

    Puszi: Nocy :)

    VálaszTörlés
  2. Szia Angel!

    Ohh jajj ez nagyon klassz lett.:D Csatlakozom Nocyhoz... bárcsak megcsinálnák. Annyira tetszett az egész.:D Rob mint baseball játékos.. *kuncog* hát ez nem semmi.:D
    Mo-ra tényleg eljöhetnének..:D hjaj semmi értelmeset nemtok íri:D szuper lett. De nekem is az a kérdésem: mikor indulunk?:D

    Puszillak!

    VálaszTörlés
  3. Szia Angel!!
    Nagyon tetszik ez is :P
    Mind a három fenomenális, de nekem ez tetszett a legjobban:)
    Üdv.
    flóó.

    VálaszTörlés
  4. Drága Nocy!

    Köszi szépen az elismerő szavakat ^^ Örülök, hogy elnyerte a tetszésed a kis sztori, én sem vágyom másra, csak nyomban elindulni :D Úgyhogy a kérdés adott: Készen állsz? Felvetted a suhogós szoknyád? *nagyonröhög*

    Csók, Angel

    VálaszTörlés
  5. Szia Viki!

    Szerintem mondjuk úgy MOST :D Örülök, hogy neked is tetszett ez a kis szösszenet, mindent megtettem annak érdekében, hogy sikerüljön egy kis időre elvarázsolni benneteket :P

    Csók, Angel

    VálaszTörlés
  6. Szia flóó!

    Köszönöm a többiek nevében is a kedves szavakat, sokat jelent a támogatás :) Örülök, hogy tetszett az általam kreált szösszenet, köszi, hogy időt szántál erre a kommentre ^^

    Csók, Angel

    VálaszTörlés